Soproni borvidék
A borvidék borai

Területe: 1 374 ha.

Ajánlott fajták:
Chardonnay, Sauvignon, Zöld veltelini, Cabernet franc, Cabernet sauvignon, Kékfrankos, Merlot, Pinot noir, Zweigelt, Zenit.

Kiegészítõ fajták:
Korai piros veltelini, Tramini.

Ültetvényes fajták:
Királyleányka, Leányka, Olasz rizling, Rizlingszilváni, Kékoportó, Blauburger, Medina, Rubintos, Turán, Piros veltelini.

Klíma:

Nyara hûvös, borvidékeink közül a legcsapadékosabb, telei viszont enyhébbek, és gyakori a szél. Szubalpin hatás érvényesül.

Talaj:

A szarmata és pannon rétegek törmelékein, kristályos palán, mészkövön, löszön kialakult vályog-, barna erdõtalajok, pleisztocén homok.


Történelem:

A Fertõ tó vidéke már a neolit kor emberének is kedvelt élõhelye volt. Valószínûleg illír és trák népek laktak itt. I.e. 300 évvel alapíthatták a kelták Scarbant várost, amit a rómaiak Scarabantiának hívtak, mi pedig Sopronként ismerünk. Fontos kereskedõváros volt. Rajta keresztül vezetett a rómaiak híres borostyán útja.

A rómaiak utáni fél évezred alatt sok nép váltotta egymást, és ezt a szõlõkultúra is megsínylette. Honfoglalás után az elsõ birtokosai Vérbulcsú és Lél törzse voltak.

Róbert Károly 1338-ban udvari parancsban értesítette Pozsony, Sopron s Vasmegyét, hogy már elõbbi királyi parancsok értelmében Sopron Német-, Cseh- és Lengyelországba szállítandó boraira törvénytelen vámot kivetni nem szabad s aki azt mégis megtenné, a legszigorúbban büntetendõ.

Folyamatos volt az alsó-ausztriai bevándorlók betelepedése ami a XIV. században második felében volt a legintenzívebb.

Mátyás király 1446-ban aranybullában Sopront saját s idegenek áruinak kereskedelmi központjává teszi.

1723-ban Bél Mátyás "dicshimnuszt" írt a soproni borról. Fertõ tó vízállása alapján is próbálták megjósolni az adott évjáratot:

"Ha a Fertõ telik és így megmarad, a bor állítólag jobb és bõségesebb, ha apad, a termelõk lemondanak minden reménységrõl."

A kimérési jogot a termelõk némi korlátozással szabadon gyakorolták: máshonnan bort hozni nem volt szabad. Akkoriban Ruszt-Sopron-Pozsonyi borvidékként volt ismert ez a vidék. Ruszton még aszút is készítettek fõleg Furmintból a kiemelkedõ évjáratokban.

A soproni polgárság vagyonát a XVIII. században a szõlõ képezte.

A XIX. században a többi magyar borvidékhez hasonlóan a mennyiségi termelés került elõtérbe, amit a filoxéra pusztítása torpantott meg. A század elején napóleoni csapatok foglalták el Sopront. Innen ered a Kékfrankos fajta neve is a franciák kék színû pénze után. A század elsõ harmadáig a fehérborkészítés fejlõdött, majd vörösborszõlõ-fajták meghonosodásával a vörösborkészítés vált uralkodóvá. A szõlõtermesztõket itt ponzichternek hívták.

A borvidékre jellemzõ a fej tõkemûvelésmód soproni szálvesszõs metszésmóddal. Fõ jellegzetessége, hogy a termõcsapot egy vendégkaróhoz kötik és a végét a földbe dugják, mint egy fejbujtást. Gyakori volt még a magas combmûvelés is.

A borkimérés kizárólag saját termésû bort forgalmazhatott a termelõ házában. Cégére fa- vagy kovácsolt vasrúdon elhelyezett csokor. A csokor legtöbbször vörösfenyõbõl készül és hengeres alakú. Ha jó öreg bort mérnek, a csokrot még hosszában koszorú veszi körül. A csokor aljára vörös vagy fehér filzszallagot kötnek, aszerint, hogy vörös vagy fehér bort mérnek. A szalagokba apró, kerek lyukakat vágnak. Ha mellettük szalmakereszt lóg, óbor kimérését jelzi. Az ajtót, amely a kimérési helységbe vezet, zöld gallyakkal jelölik meg. Ha mustot is mérnek, akkor a rúdra még leveles szõlõhajtásból font koszorút is akasztanak.

A Kékfrankos fajta ma már soproni specialitásnak számít, pedig valószínûleg osztrák eredetû. A borvidéken szép fehérborokat is készítenek.