szaporítás

Ivartalan szaporítás és fontosabb módjai

Az ivartalan szaporítás alapja, hogy a növények különbözô (vegetatív) részeibôl nevelünk új növényt. A vegetatív szaporításnak a gyakorlat számára számos elônye van: az ezzel a módszerrel kapott utódok tulajdonságaikban megegyeznek az anyanövénnyel, termôre fordulásuk korábbi, egy anyanövényrôl rövid idô alatt nagyszámú utódot tudunk produkálni, ilyen módszerrel a csíraképes magot nem hozó fajták is szaporíthatók, valamint az összenövesztéses szaporításoknál a gyökérrészt is magunk választhatjuk meg.

Az ivartalan szaporításnak több módozata van, melyeket hat fô típusba sorolunk: megkülönböztetünk tôosztással, gyökereztetéssel, összenövesztéssel és mikroszaporítással ivartalanul elôállított, valamint természetes szaporítóképlet - sarj vagy inda - felhasználásával szaporított növényeket.

Tôosztáskor az anyanövényt nyugalmi állapotban annyi részre daraboljuk, ahány gyökeres szárrésszel rendelkezik. E szaporítási mód a hazai faiskolai termesztésben nem elterjedt, használata elsôsorban a házikertekben indokolt.

A gyökereztetés gyûjtôfogalom. Ide soroljuk azokat a szaporítási módokat, ahol a növény különbözô részeit meggyökereztetjük.

Bujtásról beszélünk abban az esetben, ha a gyökereztetés idején a szárrész az anyanövény részét képezi mindaddig, amíg az újonnan képzôdött járulékos gyökerek lehetôvé nem teszik, hogy az utód képes legyen az önálló életre. Az így meggyökeresedett utód az anyanövényrôl leválasztható és tovább nevelhetô.

A bujtás módjai az alábbiak lehetnek:

• Közönséges bujtás: Az anyanövény nyugalmi állapotában végezzük. Érett vesszôt ívelünk le az eredésével ellenkezô irányban egy 30-40 cm mély árokba úgy, hogy a vesszô 2-3 jól fejlett rügye a talajfelszín felett maradjon. A vesszôt szükség esetén az árokban kampóval rögzítjük, az árkot morzsalékos földdel betemetjük. A közönséges bujtás szaporulata kicsi, egy bujtott vesszôbôl csak egy utódot lehet elôállítani. A mogyorónál használjuk ezt a szaporítási módot.



• Sugaras vagy kínai bujtás: Nyugalmi állapotban a gyökereztetésre szánt vesszôt teljes hosszában lehajlítjuk, egy kb. 10 cm-es mély árokba fektetjük, kampókkal rögzítjük, majd betemetjük. Tavasszal a vesszôn lévô rügyek kihajtanak, a fejlôdô hajtások áttörnek a talajon. Amikor elérik a 10-15 cm-es magasságot, a hajtásokat földdel a kétharmad részükig feltöltjük, amit a vegetáció folyamán még 2-3 alkalommal megismétlünk. Lombhullás után levágjuk a meggyökeresedett vesszôket az anyanövényrôl és feldaraboljuk annyi részre, ahány saját gyökérrel rendelkezô vesszô fejlôdött rajta. A ribiszkét, köszmétét és a mogyorót lehet így szaporítani.



• Feltöltéses bujtás: Az anyanövényeket minden évben erôs metszéssel visszavágjuk úgy, hogy erôteljes hajtásokat képezzenek a következô évben. Amikor a hajtások elérték a 20-30 cm-es magasságot, akkor ezeket porhanyós földdel egyharmad magasságig feltöltjük. A vegetáció folyamán a feltöltést még 2-3 alkalommal meg kell ismételnünk. A bakhátat ôsszel, a fagyok beállta elôtt bontjuk le, a meggyökeresedett hajtásokat levágjuk az anyanövényrôl. A legelterjedtebb bujtásmód a faiskolákban. Az elôzôekkel szembeni elônye a nagyobb szaporulat, valamint a gépesíthetôség. Ilyen módon szaporítjuk az alma ‘M’ alanyait, egyes csonthéjas alanyklónokat, de birs, ribiszke, köszméte és mogyoró fajták is szaporíthatók így.

Dugványozással a legtöbb gyümölcstermô növény szaporítható, de jelentôs a ribiszke, a köszméte és egyes alanyok szaporításánál. Dugványozáskor az anyanövény különbözô szerveit (hajtás-, vesszô-, vagy gyökérrész) az anyanövényrôl való leválasztás után gyökereztetjük meg. A leválasztott szárrész fejlettsége alapján zöld, félfás és fás, a leválasztás módja szerint egyszerû, szakított és kalapácsos dugványokat különböztetünk meg. A legáltalánosabban használt dugvány az egyszerû dugvány. Azonban azoknál a növényeknél, melyek nehezebben gyökeresednek, szakított vagy kalapácsos dugványszedési módot használunk (Malus, Cydonia).

• Gyökérdugványozással a gyökérsarjakat hozó és a gyökerükön járulékos rügyeket fejlesztô gyümölcsfajok szaporíthatók (málna, szeder, birs, egyes almaalanyok). A dugványozás ideje a fagyok beállta elôtt ôsszel van. A legjobb minôségû dugványok ceruza és ujjnyi vastagság közöttiek. A gyökérdugvány alapjául szolgáló gyökérzetet 5-10 cm-es darabokra vágjuk úgy, hogy az alapi részen ferde, a csúcsi részen merôleges metszlapot vágunk, így késôbb ezt nem tudjuk összekeverni. A kész dugványokat a tél folyamán fagymentes helyen nyirkos, nedves, tôzeges homokban tároljuk és tavasszal fektetve vagy ferdén 4-5 cm-es mélységbe dugványozzuk.

• A fás dugványozás nagyon egyszerû szaporítási mód, különleges berendezést nem igényel. Fás dugványozással szaporítják a ribiszkefajtákat és egyes gyümölcsfa alanyokat (myrobalan, birs). A dugványszedés idôszaka lombhullástól az elsô fagyok beálltáig tart, de a fagytûrô fajokat, fajtákat még januárban is lehet szedni. Szedés után a dugványanyagot kötegeljük, címkézzük, nyirkos homokba vermeljük és a felhasználásig tároljuk. A dugványok méretre vágása a szedés után közvetlenül vagy a tél folyamán történik, de az eredés szempontjából elônyösebb az azonnali feldolgozás. A fásdugványok hossza általában 15-30 cm közötti, így egy jól fejlett vesszôbôl 2-3 dugvány is készíthetô. A fás dugványok dugványozására sor kerülhet ôsszel, legkésôbb október végéig (hogy legyen idô a gyökeresedés megindulására), vagy pedig tavasszal, amikor a talaj felsô rétegei már elérték a 10^oC-ot.

• A zöld-, vagy hajtásdugvánnyal történô szaporításra (a nevébôl adódóan) a vegetációs idô alatt a növény hajtásait használjuk fel. A zölddugványozás lényegesen nagyobb szakmai és technikai felkészültséget követel meg, mint a gyökér- vagy a fásdugványozás. A hajtásdugványozást hazánkban általában a május vége és július vége közötti idôszakban végezzük, mert ekkor a legmegfelelôbb a hajtások fejlettsége és gyökeresedési hajlama. Általában késsel vágjuk dugványokat, melyekbôl 25-30 cm-es darabokat készítünk úgy, hogy az alsó metszlap közvetlenül egy nódusz alatt legyen (talpalás). A zölddugványokban a tartalék tápanyag nem elegendô a begyökeresedéshez, szükség van a levélfelületre, ezért a felsô leveleket - bekurtítva - meghagyjuk, az alsó leveleket pedig eltávolítjuk. A nehezebben gyökeresedô fajtáknál a gyökérképzôdés elôsegítése érdekében különbözô serkentô hormonokat (1-naftil- ecetsav, 1,3-indolil-vajsav) is használunk. Felhasználásuk por vagy alkoholos oldat formájában történik. Gyökereztetô közegként mosott folyami homokot, tôzeget vagy ezek keverékét használjuk. A gyökérzet nélküli levélfelület miatt (párologtatás) a dugványkészítés legkritikusabb idôszaka a dugványozás és a begyökeresedés közötti idôszak. A dugványok idô elôtti kiszáradását és pusztulását csak akkor tudjuk elkerülni, ha olyan berendezést alkalmazunk (erre akár egy átlagos fóliasátor is megfelel), ahol a gyökérképzôdés ideje alatt biztosítani tudjuk a 95-98%-os relatív páratartalmat, az árnyékolást és az állandó vízutánpótlást lombpermetezés formájában.

Az összenövesztéses ivartalan szaporítás a leggyakoribb szaporítási mód, mely alapvetôen kétféle lehet: oltás és szemzés.

Az oltás során két, három, vagy ritkán több növényegyed részeinek összenövesztésével kapunk új növényt. A keletkezett végtermék az oltvány. Az oltvány gyökerét, esetleg a törzs egy részét illetve egészét adó rész az alany, az erre ráoltott vagy szemzett rész a nemes. Vannak olyan esetek, amikor az alany és a nemes közé egy harmadik (úgynevezett "közbeoltott") fajta is kerülhet. Hobbikertészeknél, vagy gyûjteményes kertben gyakran elôfordul, hogy az oltvány nemes részét több fajta alkotja. Az oltás során kulcsfontosságú, hogy az alany és a nemes szöveteinek összeforradása tökéletes legyen, ezért gondosan kell megválasztani a partnereket, az oltás idejét és módját. Csak az azonos fajhoz tartozó, vagy a közeli rokonságban álló növényegyedek olthatók egymásra. Ha az oltás sikeres és az oltvány késôbbi élete során is harmonikus a két komponens együttélése, akkor kompatibilitásról, ellenkezô esetben inkompatibilitásról beszélünk. Az oltásnak a faiskolai termesztés fejlôdése folyamán több módozata alakult ki. Az, hogy ebbôl melyiket alkalmazzuk, függ az alany és a nemes vastagságától, az oltás idejétôl és több egyéb tényezôtôl is. Bármelyik oltásmódot is használjuk, a leglényegesebb szempont az, hogy az alany és a ráoltott nemes rész osztódó szövetei (kambium) a lehetô legnagyobb felületen érintkezzenek egymással. Ennek hiányában ugyanis az oltás sikertelen marad.

A különbözô oltásmódok megválasztása egyrészt attól függ, hogy az alany és az oltócsap vastagsága hogyan viszonyul egymáshoz, másrészt attól, hogy az alany héja elválik-e a fatesttôl vagy sem. Ezek alapján az oltásmódok az 1. táblázatban követhetôk nyomon.

A fás oltások közül bármelyik oltásmódot használjuk, mindegyik alapfeltétele, hogy az oltóvesszô teljes nyugalomban legyen. Ezt úgy tudjuk elérni, hogy az oltóvesszôt lombhullás után, a keményebb fagyok beállta elôtt megszedjük a törzsültetvénybôl és hûvös, nyirkos helyen tároljuk a felhasználásig.

Szabadban tavasszal (február végétôl március végéig) és ôsszel (szeptemberben) végezhetjük azokat az oltásmódokat, amelyeknél nem alapfeltétel, hogy az alany héja elváljon a farésztôl. Az ôszi oltás azonban - a téli fagykár miatt - nem terjedt el a gyakorlatban.

Azokat az oltásmódokat, melyeknek alapfeltétele, hogy az alany "adja a héját", csak az intenzív nedvkeringés idôszakában végezhetjük. Ez az idôszak március végétôl egészen addig tart, ameddig nagy biztonsággal nyugalomban tudjuk tartani az oltóvesszô rügyeit.

Az oltásmódok csoportosítása felhasználhatóságuk alapján

FÁS OLTÁSOK(szabadban)
Az alany nem adja a héját		Az alany adja ahéját
alany-oltócsap átmérôjének viszonya	oltásmód	alany-oltócsap átmérôjének viszonya	oltásmód
átmérôjük azonos	párosítások, rügylapozás, chip-szemzés, oldallapozás
az alany átmérôje nagyobb, de kisebb mint az oltócsap 3-4-szerese	lapozások, oldalékezés	az alany átmérôje nagyobb, de kisebb mint a szemzôhajtás 2-3-szorosa	szemzés
az alany átmérôje nagyobb, mint az oltócsap 3-4-szerese	hasíték oltás, kecskeláb ékezés, oldalékezés	az alany átmérôje nagyobb, mint az oltóvesszô (szemzôhajtás) 2-3-szorosa	héj alá oltás
Kézbenoltás(helyiségben)
átmérôjük azonos	párosítások
ZÖLDOLTÁS
módja: hasítékoltás

A legelterjedtebb fás oltásmódok a következôk:

• Párosítás olyan esetekben készíthetô, amikor az alany és az oltóvesszô egyenlô vastag. Az alanyon és az oltóvesszôn kb. az oltóvesszô vastagságánál 2-2,5-szer hosszabb sima, ferde metszlapot készítünk úgy, hogy azok összeillesztésekor pontosan fedjék egymást. Minél vastagabbak az illesztendô részek, annál hosszabb legyen a metszlap.

• Angolnyelves párosítás az egyszerû párosítás javított változata. Mindkét metszlapon a felsô harmadból kiindulva a metszlappal majdnem párhuzamos bevágással nyelvet készítünk a nemesen és az alanyon egyaránt. Úgy toljuk össze a nyelveket, hogy a két rész szorosan, hézagmentesen záródjék egymáshoz és ne mozduljon el. Az angolnyelves párosítás a legelterjedtebb kézbenoltási mód a hazai faiskolákban. Nagy elônye, hogy a szaporítóhelyiségben a leírt módon már januártól olthatunk, megnyújtva ezzel az oltási szezont.

• Oldallapozáskor az alany levéltelen részén 20-25 mm hosszan 8-10 mm széles héjat vágunk le vékony farésszel együtt. Az oltóvesszôt párosításszerûen az alany metszlapjának megfelelô nagyságúra vágjuk meg, majd összeillesztjük az alannyal és bekötjük. A nemes fejlôdésének megindulásáig lombot hagyunk, majd a megeredés után az alanyt az oltócsapig visszametsszük. A vegetációs idôben bármikor végezhetô.



• Hasítékoláskor a vastagabb alanyon hasítékot készítünk és ebbe helyezzük az ék alakúra vágott oltóvesszôt. Gyümölcsösökben a termôfák átoltására használt oltásmód. Nagy sebfelülete miatt a fásoltások közül a legrosszabb.

• Kecskeláb ékezés idôsebb és vastagabb alanyokon használható akkor, ha az alany lényegesen vastagabb, mint az oltóvesszô. Az alanyt kissé rézsutosan levágjuk, a felsô részén 20-30 mm hosszú háromszög alakú vályút készítünk. Az oltóvesszôt a vályú alakjának, nagyságának megfelelôen vágjuk meg, majd abba beleillesztjük. Elkészítése nagy gyakorlatot igényel.



• A héj alá oltás a nedvkeringés megindulása után végezhetô. Akkor készítjük, amikor az alany héja a fás résztôl jól elválik. Az alanyt visszametsszük és a héjrészt a metszlaptól számítva 15-20 mm hosszabb bemetsszük. Az oltóvesszôn a párosításhoz hasonló metszlapot készítünk, majd azt a felsô végén fölemelt, bevágott héj alá toljuk.

• Az áthidalás nem szaporítási mód, de hasonlít a héj alá oltáshoz. Nyúl- vagy egérrágta fák háncsrészének pótlásához használjuk. Ideje is akkor van, amikor a fa jól adja a héját, a héj könnyen elválik. A sérült héjrészt alul és felül az ép részig simára levágjuk, ezután végezzük el a héj alá oltást. A megmaradt alsó és felsô háncsrész közé, mindkét oldalán egy irányba nézô, párosításszerûen megvágott oltóvesszôt helyezünk be. Ha nagyobb a sérülés, akkor körkörösen több oltóvesszôt is behelyezhetünk.

Zöldoltással a fás oltással nehezen eredô növényeket szaporítjuk, pl. a köszmétét május-júniusban. A visszavágott alany csúcsába vagy a vissza nem vágott alany oldalába oltunk, pl. hasítékoltással.

Szemzés. Tulajdonképpen az egyrügyes, vegetációban végzett héj alá oltást nevezzük szemzésnek. Ezzel az oltásmóddal ejtjük a legkisebb sebet, mégis itt a legteljesebb az érintkezés. A nemes fajta legkisebb részét, azaz az egyetlen hajtásrügyet, az úgynevezett szemet használjuk fel "oltóvesszôként". A levélhónaljban található "szembôl" ered az elnevezése is.

A szemzés ideje akkor van, amikor az alany héja könnyen elválik a fás résztôl, a hajtáson pedig már érett szemek vannak. Ez hazánkban az április közepétôl szeptember közepéig tartó idôszak. A szemzést végezhetjük az alanynak a földdel egy szintbe esô részén, tehát gyökérnyakba vagy feljebb, a koronahajtásokon. A gyenge növekedésû alanyon lévô oltványok elôállításakor a gyengítô hatás fokozása miatt újabban a gyökérnyak fölött 20-30 cm-rel rakják be a szemet.

A készítés idejétôl és a kihajtás módjától függôen kétféle szemzés különböztethetô meg: hajtó- és alvószemzés.

A hajtószemzés kora tavasszal, vagy május-júniusban végezhetô a veremben lévô oltóvesszôkrôl, illetve az anyanövényen már beérett hajtásokról szedett szemekkel. A készítés évében még kihajtanak, de ha hajtásaik nem érnek be tökéletesen, akkor könnyen elfagyhatnak. Elterjedtebb az alvószemzés.

Alvószemzéskor még az ôsz folyamán összeforr a nemes az alannyal, de a nemes rügy csak a következô év tavaszán indul fejlôdésnek. A készítés ideje július második felétôl szeptember elejéig tart. A szemek egészséges, jól fejlett hajtásokról, úgynevezett szemzôhajtásokról származnak. A leveleket kb. 10 mm-es levélnyél meghagyásával távolítjuk el. Általában a hajtás középsô harmadában lévô szemek a legjobbak. Lényeges a szemzôhajtások kiszáradástól való védelme, ezért szemzésig hûvös, nyirkos helyen tartsuk ezeket.

• A hazai faiskolák az elkészítésének módjáról elnevezett "T-szemzést" használják elôszeretettel. Elkészítésének menete a következô: T alakú bemetszést készítünk az alanyon, majd a szemzôhajtásról 15-20 mm-es héjszeletet vágunk le úgy, hogy a szem a "pajzs" közepén legyen. Lehetôleg minél kevesebb fás rész kerüljön a héjhoz, mert így biztosabban ered. A szempajzsot a héj alá úgy toljuk be, hogy a szem a hosszanti metszés közepén helyezkedjék el. A szempajzs héj alól kimaradó részét lemetsszük. A kész szemzést rugalmas mûanyag szalaggal kötözzük be vigyázva arra, hogy a szem szabadon maradjon. A bemetszett alanyokat 2-3 hét múlva megvizsgáljuk: ha a szempajzson visszamaradt levélnyél érintésre lehullt, a héj kisimul, egészséges, a fajtára jellemzô színû, a szemzés megeredt. Ha a levélnyél a szempajzsra rászáradt, érintésre nem válik le, a héj összezsugorodott és barnul, a szem nem eredt meg. Ebben az esetben pótszemzést végezhetünk, melyre legalkalmasabb a chip-szemzés.



• A chip-szemzés egy olyan oltásmód, mely tulajdonképpen a szemzés és a lapozás együttes alkalmazása. Angol nevén chip-szemzésként terjedt el immár Nyugat-Európában is (chip = lap). A lapozásnál mélyebb, farésszel vágott változat, mely bármikor végezhetô. A hagyományos "T" szemzés helyett is használják jó eredéssel. Az alanyon alsó bemetszést végzünk, majd felülrôl ferdén a farészbe is bemetszve, a szempajzs hosszúságának megfelelô pajzs alakú lapot vágunk ki. A szempajzsot a nyílásba illeszkedôen készítjük el. Behelyezés után a szokásos módon kötözzük be.

A mikroszaporítás egyre nagyobb teret hódít a szaporítóanyag elôállításban. Alapja, hogy merisztémacsúcsból, illetve kallusztenyészetbôl fejlôdött hajtásokat gyökereztetünk meg. Gyümölcstermesztésben elsôsorban a vírusmentes anyatelepek létrehozására alkalmas növényegyedeket, ritkán közvetlenül ültetvényanyagot állítanak elô ezzel a módszerrel.

Sarjról azokat a növényeket szaporíthatjuk, amelyek a gyökerek járulékos rügyeibôl, vagy a gyökérnyakból sarjakat képeznek (málna, szeder). A sarjakat nyugalmi állapotban választjuk le az anyanövényrôl, melyek közül csak azok igazán értékesek, amelyek jól fejlett saját gyökérrel rendelkeznek.

Indáról szaporítjuk a szamócát. A szamócatô a vegetáció során több- kevesebb indát fejleszt, melyek a talajjal érintkezve legyökeresednek. A gyökeres indanövények leválasztása július-augusztus hónapokban, vagy ôsszel a fagyok beállta elôtt (frigo palánta) történik.